A tükörkép-módszer és a Gitáriskola koncepciója

Módszertani alapelvek

Az általános alapelvekből következő technikai alapelvek

A tükörkép-módszer

Gitáriskola koncepciója (összefoglalás)

A húrok és a skálahangok beazonosításáról

A leggyakoribb pengetési hibák

A gyakorlatok jellegéről

Módszertani alapelvek

Ha rövid pillantást vetünk bármelyik publikált (szóló)gitáriskolára, akkor azok általában -a szinte kötelező köszönetnyilvánításokon után-, alapszintű zenei, zeneelméleti vagy technikai magyarázatokkal kezdődnek. Ezzel az alapvetően zenészi megközelítéssel én nem értek egyet, mert én elsődlegesen a tanítvány értelmére szeretnék hatni, semmint zenei érzékére. Fenntartva azon álláspontomat, miszerint bármely megírt gitáriskola csupán egy lehetőség a sok közül és többre nem is törekedhet, első mozdulattal csakis választási lehetőségek merülhetnek fel. Ez azonban általánosabb megközelítést igényel. Foglaljuk tehát össze azt, hogy valójában "mit is akarunk kezdeni" a gitárral!

• Gyors és biztonságos játékot akarunk elérni, amely lehetőleg minden zenei műfajban működik (ez utóbbi kritérium igen lesarkított kijelentés, ám kezdőknél ez még nem számít). A gyors játék nyilvánvalóan nem minden műfajban előnyös, ám azt hiszem abban egyetértünk, hogy ha képesek vagyunk gyorsan és biztonságosan gitározni, akkor a többi már olyan részletkérdés, amelyet kisebb gonddal tudunk megoldani.

• A fentiekből következően egy jó módszertannak elsősorban általános gitártechnikai megközelítésűnek kell lennie, valamint nagyon fontos szempont, hogy ez a gitártechnika továbbfejleszthető legyen, tehát ne legyen önmaga zsákutcája.

• A publikált módszertan legyen érthető, módszereiben sokoldalú és célravezető.

• A publikált módszertan legyen személytelen, azaz átadható.

• A publikált módszertan legyen képes a változásokra. Amelyik gitártanár nem fejlődik tovább az oktatás során és nem képes azt beleilleszteni saját módszertanába, az rossz oktató, mert megrekedt a maga szintjén.

Az általános alapelvekből következő technikai alapelvek

A gyors és biztonságos játékhoz két dolog szükséges:

• Homogén ujjrend. Ez azt jelenti, hogy minél kevesebb ujjrendből kell válogatnunk, annál biztosabb lesz játékunk és annál gyorsabbá tudjuk azt tenni. (Az összes alapskála voltaképp háromféle ujjrend kombinációiból épül fel.)

• Csakis olyan pengetési technika alkalmazható, amely technikailag folyamatos, mert csakis ennek a mozdulatsorozatnak nincs (elméletileg) felső "gyorsasági" határa. Ez a Pénzes-féle módszertanban a folyamatos fel-lepengetés, illetve a flamenco-ban és a basszusgitárnál a picado-technika.

További személyes megjegyzéseim

• Egy módszertan ne ígérjen többet, mint amire képes. Én nem licitálom túl Gitáriskolám értékét pusztán azért, hogy nagyobb legyen a forgalmam. Egyik módszertan sem jobb a másiknál, csakis akkor, ha a fenti, vagy az előre meghirdetett alapelvek (már ha egyáltalán vannak ilyenek) teljesülnek. Azon gitáriskola tehát, amelyik azt mondja, hogy "van egy holtbiztos módszerem", minimum önreklámot követ el, rosszabb esetben már a kétségbeesés felhangja. Nincs ilyen rejtett módszer; ha az urándúsítástól eltekintünk, nincs csodafegyver, csakis helyes vagy helytelen alapelvek és hosszútávon unalmas skálahegyek...

• Én szeretek a tanítványok lelkével is foglalkozni. Ez nem lelki szemetesláda-státuszt jelent, hanem azt, hogy a meghatározó-elgondolkodtató tanítványi rezdülések előbb-utóbb bekerülnek módszertanomba.

• Nem mindegyik gitáriskola módszertan. Van amelyik csak riff-,  és lick-gyűjtemény; alapvető (bár szerintem a leglényegesebb) technikai kérdésekkel csak érintőlegesen foglalkozik. Tipikus gitáriskola nyugaton a "nagy név" video-gitáriskola, ahol a nagy név a maga, sokszor nem is oly kiművelt stílusában magyaráz, majd utána lezavarja a gitárszólóját. Ekkor a gyakorlónak más dolga sincs, mint elbűvölten konstatálja a látottak alapján, hogy valóban milyen jól gitározik ez az ember. Az ilyen gitáriskolákból kizárólag haladók és gitártanárok tudnak valamit tanulni. Abba is gondoljunk bele, hogy voltaképp mire is képes egy maximum 60 perces video-gitáriskola? A tűzijátékon felül nem sokra, bár erre azért létezik egy-két elszigetelt kivétel...

Gondolkodjunk el tehát a fentieken...

A tükörkép-módszer

A zene lejegyzésére a gitár kottairodalmán belül kétféle metódus is rendelkezésre áll: az egyik a hagyományos ötvonalas kottaírás, a másik a középkori gyökerekből újjáéledt tabulatúra-írás. A kettő együttesen alkalmazva tökéletesen érthetővé teszi a komponista zenei szándékát. Sajnos szükséges ez a párosítás, mert  a gitár esetében a kotta önmagában nem képes a zene pontos megjelenítésére, legalábbis csakis olyan bonyolult segédjelek bevezetésével, melyek így igen nehézzé tennék a kottaolvasást.

Lássunk egy összetett példát:

A tükörkép-módszer mindazonáltal az akkordtáblázat egy olyan továbbfejlesztett változata, amely képes egy skála teljes és statikus (időtől független) megjelenítésére. Pontosan erre a vizuális megjelenítésre van szükségünk, hiszen szintén ezeket a képi struktúrákat hívjuk elő emlékezetünkből gitárjáték, főleg improvizáció közben.

A rajz egy balkezes gitár fogólapjának képe a 12. érintőig, azaz oktávig (vagy természetszerűleg egy jobbkezes gitár tükörképe):

Későbbiekben a rajz -függően annak kihasználtságától-, kiterjedhet a 17., illetve az OGRE programban már 24. érintőig is...

...ahol tehát a legfelső vízszintes vonal a legvastagabb E6 húr, a többi húr fizikailag lefelé:

• E6

• A5

• D4

• G3

• H2O (Jaj, bocsánat, ez nem kémia! ☺)

• E1

A 0 jel az üres húrpengetést reprezentálja, míg az 1-2-3-4 az E6 húrra letett négy ujjunkat jelenti. (A 0 jel nem mindegyik tükörképben fordul elő!) Ebben a pozícióban 1. fekvésben vagyunk, mert 1. ujjunk az 1. bund közepén helyezkedik el. Ha tehát az 1. ujjunk az 5. bund közepén helyezkedik el, akkor az 5. fekvésben vagyunk.

A fenti szemlélet nyilvánvalóan a jobbkezes gitárosoknak kedvező, elvégre természetes módon ők vannak elsöprő többségben. Balkezes gitárosok is könnyen leolvashatják a tükörkép információit, ha gitáriskolájukat egyszerűen a feje tetejére állítják, és a tükörképet egy kissé átlósan, felülről vizsgálják. Elektronikus tanulás esetén monitorra nincs semmilyen ötletem.☺

Lássunk egy olyan példát, ahol a két hagyományos zenelejegyzési módszer összehasonlítható a C-dúr skála esetében:

A skála első hangja a C, amiről már az általános iskolában is azt tanultuk, hogy „ő a dó az első pótvonalon”. A C-dúr skála a tükörképben:

A fenti példa alapján észrevehető, hogy statikus skálaszerkezetek esetében a tükörkép-módszer jóval átláthatóbb a tabulatúránál. A későbbiek során mindig azon módszer kerül majd alkalmazásra, amelyik a legérthetőbben mutatja be a gyakorlatot.

Ha egy rövid pillantást vetünk a zongora billentyűire, ahol a C hang jelölve van a kurzorral…

…akkor megállapíthatjuk, hogy a fenti C-dúr skálát a zongorán –az optimális ujjrend figyelembevételével, amire most nem térek ki-, csak egy-, vagy kétféleképpen tudjuk lejátszani. Arra is felfigyelhetünk, hogy a fehér billentyűk voltaképp egy irgalmatlanul hosszú C-dúr skálát szólaltatnak meg; úgy is fogalmazhatnánk, hogy a C-dúr skála az alapértelmezett. Természetesen ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet, de ebből minden aggodalom nélkül kiindulhatunk. Ezzel szemben a gitárnál a húrok hangolásának átfedettsége miatt igen sokfajta ujjrendből és skálaszerkezetből válogathatunk. Ez a „liberalizmus” általában nem kedvez a kezdők gitártanulásánál, mert nincs mögötte szilárd technikai koncepció.

Miről is van szó?

(Szólótechnikailag helytelen!)

Mindegyik tükörkép ugyanazt a C-dúr skálát szólaltatja meg. A legfelső skála kivételével (amely hemzseg a kerülendő üres húr pengetésektől), én szándékosan csakis az általam támogatott, azaz számomra „szabványos” skálaszerkezeteket jelenítettem meg, de még „szabálytalanabb” és idegenszerű struktúrákat körülbelül 10-20 darabot be tudtam volna mutatni. Itt és ebben a pillanatban el kell döntenünk azt, hogy mennyire vesszük komolyan tanulmányainkat, illetőleg létezik még egy fontosabb is: koncepciót kell gyártanunk.

Hogy mit is jelent ez? Hadd mutassam meg legelső gitártanárom G-dúr skáláját, aki egy aranyos, joviális öregúr volt a nyolcvanas évekből:

Az öregúr koncepciója az volt, hogy próbáljunk meg mindent megoldani egy fekvésen belül. Ez nagyon kényelmes játékmódot biztosított, de hosszú távon több, ennél fontosabb tényező kárára. Ez a G-dúr skála pontosan két oktávos, azaz G-től G-ig tart és egy (jelen esetben a 2.) fekvésben valóban lejátszható, ennek az ára viszont a nyakatekert ujjrend, amely leginkább a H és E1 húrokon durvul el. Az öregúr azonban egy ennél nagyobb hibát is elkövetett: nem figyelt a pengetés irányára. Tehát komfortos játékstílusából adódóan húrváltáskor mindig lepengetett. Ezt a hibát hivatottak reprezentálni a képzeletbeli húrváltáskor lefelé mutató nyilak. Ez röviden szólva a gitározás halálát jelenti, vagy ahogy az egyik négyéves angyalka fogalmazta a környezetemben: ez szigorúan borzalmas! Sajnálatosan az első néhány év gitártanulásom ebben a szemléletben történt, amelynek hosszabb távú következménye az lett, hogy hirtelen elérkeztem ezen játékmód adta lehetőségek határához, ahonnan technikailag már nem volt továbblépés. Ekkor, ebben a számomra szó szerint tragikus pillanatban el kellett döntenem, hogy mit akarok a gitárral kezdeni: vagy újratanulom az egészet, vagy végleg leteszem. Az előbbit választottam, amely kétszer olyan fáradságos munka volt, mert valaminek a kijavítása mindig sokkal nehezebb tevékenység, mint szimpla megtanulása. Ezt a koncepciót tehát nyugodtan elvethetjük, illetve ha már betanultuk, akkor vegyük úgy, hogy előnyösebb, ha nem is tudunk semmit.

(Természetszerűleg ezen megjegyzés csupán azok felé irányul, akik magasabb szinten és rendezettebb elvek figyelembevételével óhajtanak gitártanulmányokat folytatni. Kezdő-műkedvelő gitárosok bármilyen tetszőleges technikát alkalmazhatnak, illetve én ezeket a próbálkozásokat alapjában nem is minősítem sem jónak, sem rossznak, csupán akkor, ha kimondottan az én véleményemre kíváncsiak.)

A „negatív” példa ismeretében mi is lehet a követendő koncepció?

A skálát ugyanarról a G hangról kezdjük, de zártabb, következetesebb ujjrenddel. Ami a technikai skálaszerkezetet illeti, minden húrra három hang, vele három pengetés jut, a pengetés a húrváltástól függetlenül folyamatosan fel-le történik ( ßÝ ). Így a fenti két oktávos skála kb. kettő és fél oktávossá egészül ki. Ez előnyös, mert számunkra nem a skála hangjai lényegesek, hanem a helyes technika kigyakorlása. Magát a koncepciót én röviden a „tercekkel való építkezés” fogalmával tudnám leginkább körülírni, mert a fenti skálát (aminthogy későbbiekben lehetőleg az összes skálát) a húrokra nézve valójában kis-, és nagytercekből építjük fel:

…ahol hogyha két hang között három félhang van, akkor nagytercről, ha csak kettő, akkor kistercről beszélünk. Tanítványaim oktatásakor két újabb fogalom bevezetésére kényszerültem, mivel a két kisterc-variáció könnyen összetéveszthető:

·· · - ezt én fríg kistercnek neveztem el, mivel így indul a fríg szerkezetű skála,

· ·· - ezt én moll kistercnek neveztem el, mivel így indul a moll szerkezetű skála.

Ha a hangközökben kissé jártasak vagyunk, észrevehetjük, hogy ezek a kistercek voltaképp kis-, és nagyszekundok variációiból állnak. Ez számunkra nem lényeges, mert a problematikus húrváltások éppen a tercek után következnek.

Az automatikus fel–le pengetésen felül a további, pontosításra szoruló követelmény az ujjrend még azon nem említett szabálya, miszerint lehetőleg egy ujjal csak egyetlen húrt-hangot fogjunk le (1 ujj - 1 hang szabály). A fenti G-dúr tükörképben mindjárt van is néhány kitűnő példa erre, ahol a skála hangjai nagyobbrészt kvartonként vagy a G-H húrok környékén nagytercenként éppen egymás alatt helyezkednek el. Nagy a kényelem kísértése valamelyik ujjunkat álmosan elfektetni és egyetlen mozdulattal két húrt is lefogni. Ez azonban több szempontból hibás:

1. megtöri a skálázó kéz „lendületét”, amely együtt dolgozik a pengető kézzel és nagy sebességű játék közben pontosan ezen a helyen fogunk mindig téveszteni. Képszerű hasonlattal a jelenség egy göröngyre emlékeztet az autópálya közepén, amely kifejezetten kellemetlen Forma-1 lendületű száguldozás közben.
2. Nem leszünk képesek az így lefogott hangokat tompítani, ami meg fogja változtatni a hangjegy ritmikai értékét. Például egy tizenhatodokból álló skála esetén egy ezen módszerrel lefogott két hang közül az először megpengetett nyolcaddá válik.

Természetesen szép számmal vannak olyan kivételek is, ahol egyszerűen nem tudunk más módszert alkalmazni; ezek majd később lesznek szemléltetve, túlnyomórészt arpeggio-technikáknál.

Egy ujjrendbeli problémának legtöbbször többféle megoldása is lehetséges attól függetlenül, hogy nem mindegyik megoldás hatékony és célszerű; a szorgalmas s kreativitásra törekvő tanítványnak kellő számú példa, valamint az alapelvek birtokában tudnia kell egy idő után „megalkotnia saját ujjrendét”. Ezt nevezem az ujjrendi stílus kialakításának. Sőt, ugyanez érvényes magukra a skálavariációkra is. Ezen okból található a Gitáriskolában üres kottavonalazás (Letöltések), ahová nyugodtan feljegyezhetjük gyakorlásra szánt skálaötleteinket.

Kezdők számára azt tanácsolom, hogy a következetes fel-le pengetésen felül ügyeljenek a pengetés dinamikájára is. Magyarán a skáláknál pengessenek minél hangosabban, minél nagyobb mozdulatokkal. Ekkor még a járulékos hibák, zörejek se számítsanak. Ez a nyilvánvalóan túljátszott mozdulatsorozat két okból is előnyös:

1. Kezdőknél látom, hogy egyszerűen félnek megszólaltatni a gitárt. Egyértelműen félnek a hibák elkövetésétől, ám ezt a gátlást mindenképpen meg kell szüntetni. Ekkor szoktam azt mondani, hogy „azért ülsz a tanítványok helyén, hogy hibázz és én kijavítsam, másként én ülnék a Te helyeden”.

2. Egy túljátszott, de optimálisan kigyakorolt mozdulatsorozatból mindig vissza tudunk venni, ám egy dinamikailag rossz sorozathoz nem tudunk „tudást” hozzáilleszteni. („Az erőből mindig vissza tudunk venni, de a gyengeséghez nem tudunk erőt tenni.”)

A Gitáriskola koncepciója tehát összefoglalva a következő:

1. Ha külön utasítás nem jelzi, húrváltástól független, folyamatos és hangos fel-, és lepengetés.

2. Az alapskálák technikai gerincét, skálaszerkezetét a tercek alkotják.

3. A fekvésváltás nem számít, bátran alapozhatunk rá.

4. Nagyterc esetén (· · ·) a kötelező ujjrend 1-2-4, ettől nincs eltérés.

5. Alapértelmezésben kerüljük az üres húr pengetéseket, mert az üres húrokat nem lehet tompítani. (Ezzel szemben az egyhúros gyakorlatoknál a központban éppen az üres húr van. Tehát a kivételből is lehet hasznosság, ha kellően szabályozott.)

6. Alapértelmezésben egy ujjal csak egy hangot fogjunk le (1 ujj - 1 hang szabály).

7. Sohasem a gyorsaság, hanem a kidolgozottság a fontos. Soha ne gyakoroljunk gyorsan!

A húrok és a skálahangok beazonosításáról

A húroknál és a skálázás esetében az irányt kétfelé határozhatjuk meg:

1. ha fizikailag nézzük, akkor azt mondjuk, hogy a legvastagabb E6 húr - a skála legalsó hangja van legfelül. Ezt a meghatározást én nem szeretem, elvégre nem fizikusok vagyunk, hanem gitárosok.

2. Ezért a húrok elhelyezkedését - skálázás irányát hangmagasság szerint azonosítjuk, ekkor azonban a legvastagabb E6 húr - a skála legalsó hangja van legalul.

Gitáriskolámban néhol keverem a meghatározásokat, ám ennek oka van: a kezdő tanítvány még jobban megérti a fizikai azonosítást. Ez igaz, ám a zenei szemléletet erőltetvén célszerűbb azt mondani: a legvastagabb E6 húr van legalul.

Ezen meghatározást még tovább bonyolítja azon tény, miszerint a fel-lepengetést fizikailag kell azonosítanunk. Egy lepengetés irányában mindig a föld felé mutat. Így keletkezhetnek az olyan paradox kijelentések, mint például: "Lepengetés a legfelső húr fölé..."

Egyébként a tükörkép-módszer magyarázatánál (kezdetben) célszerűbb megtartani a húrok fizikai azonosítását, mert először az Olvasónak értelmezni kell az ábrát és ehhez fizikai elhelyezkedésében kell azt kielemeznie.

A leggyakoribb pengetési hibák

Több e-mailt kaptam, amelyben kifogásolják a folyamatos fel-lepengetés elvét (egy ilyen levél a Szólótechnikai alapok I. című fejezet "Szakmai vélemény" című részében is olvasható).

Ezért itt csupán azon pengetési hibákat határozom meg (ez voltaképp sajátos névadást jelent), amelyek az alapértelmezett folyamatos fel-lepengetés elvétől eltérnek.

• Lepengetés - kétszer pengetünk lefelé, legtöbbször húrváltáskor jelentkező hiba

• Felpengetés - kétszer pengetünk felfelé, legtöbbször húrváltáskor jelentkező hiba

• Kör lepengetés - speciális pengetési hiba: egy pengetés lefelé, majd a pengető kört ír le és újból pengetés lefelé

• Kör felpengetés - speciális pengetési hiba: egy pengetés lefelé, majd a pengető kört ír le és újból pengetés lefelé

Kétkedők számára közlöm, hogy a két utóbbi, nehezen érthető, de annál könnyebben megvalósítható pengetési hibát már több kezdő tanítványom elkövette.

A gyakorlatok jellegéről

A gitártanulás gyakorlatai a következő jellegűek lehetnek:

1. Technikai gyakorlatok. A jó módszertan gerincét főként az ilyen gyakorlatok alkotják, amelyek közös jellemzője valamilyen technika célirányos erőltetése, kigyakoroltatása. A jó módszertan egymásra "hézagok nélkül" épülő, azaz logikusan összeállított technikai gyakorlatok láncolata, több, különálló, később összefutó "ösvénnyel".

2. Elmegyakorlatok. Tipikusan ilyen gyakorlatok az összefutó zenei ösvények, ahol két különböző (és addig külön gyakorolt) technikai gyakorlatot kell ötvözni, amely legtöbbször nem megy problémamentesen. Ide sorolható továbbá a zeneelmélet gitáron történő gyakorlati alkalmazása is (például az alapskálák felhasználása egy improvizáció során, bár hozzáteszem, hogy a zenei fantázia improvizatív beindítása egy különálló gyakorlatsorozatot alkot).

3. Improvizációs gyakorlatok. A zenei fantázia beindítását célozzák meg. Erről részletesen írok az Improvizáció című fejezetben.

4. Értelmező gyakorlatok. Ilyenek például a kotta-, tabulatúra-, és tükörkép-olvasási gyakorlatok, amelyeket azonban legtöbbször nem kell különálló gyakorlatokként vennünk.

5. Zene tartalmi megközelítését célzó gyakorlatok. Tipikusan ilyenek adott zenei stílus jellegzetes, néha már közhelyszerű frázisainak szisztematikus megtanulása. Például: 10 blues licks in Hendrix-style, stb.

6. Állóképességi gyakorlatok. Gyakran előfordul, hogy a tanítvány mindent tud az adott gyakorlat sikeres elvégzéséhez, mégsem képes meggyürkőzni vele, mert nincs elég fizikai és meglepő, de sokszor lelki, pszichikai ereje. Tehát kell lennie a módszertanban ilyen irányultságú megoldásoknak is. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mit is jelent a gitártanulásban a fizikai és pszichikai erő? Az előbbire példa: próbáljuk meg a a Gipsy Kings - Bamboleo című számát gyors rumba 2a pengetéssel lekísérni (lásd Folkgitár-pengetések című fejezetet). Én személy szerint sokáig másfél perc után kidőltem és a technika tökéletesítésén felül a lejátszásához fizikailag is rá kellett edzenem. A pszichikai erőtlenség általában önbizalomhiányból és egyéb frusztráltságból ered, amelyet nem ujjgyakorlatokkal, hanem meditatív, "vesébelátó" beszélgetésekkel kell orvosolni.

7. Stabilitási gyakorlatok. Ezek nyilvánvalóan a ritmushoz, annak tartásához kötődnek és véleményem szerint érdemes őket külön kategóriába sorolni, mert lehetséges és néha felettébb hasznos pusztán ilyen gyakorlatokat alkalmazni.

8. Alapelvgyártás. A gitártanulás legmagasabb szintű gyakorlatai, bár korlátozottan kezdőknél is lehet erőltetni. A bevezető kérdés a tanítvány felé minden esetben ez lehet: "Szerinted mi lehet a technika mögött meghúzódó alapelv?" Tehát a legfontosabb kérdés itt mindig a "miért". Ha a kérdést a tanítvány teszi fel és erre az oktató nem tud felelni vagy ami még rosszabb: sztereotípiákban válaszol, akkor valójában esztelenül tanít, amely azt mutatja, hogy az általa valaha megtanult alapelveket sohasem vizsgálta felül. Az ilyen módszertan önmaga zsákutcája, amely meghasonlott vagy fantáziátlan tanítványokban fog jelentkezni. Ha a tanítvány a technika mögött meghúzódó alapelveket megértette, akkor azokat előbb-utóbb alkalmazni is képes lesz, még pedig kreatív módon. Ez legelőször folyamatos és néha igen kritikus kérdésözönben jelentkezik, amelynek részletes megválaszolása fárasztó ugyan, ám én ennek személy szerint határozottan örülök, mert tudom, hogy beindulóban a kreativitás:

A mottó tehát csakis ez lehet:

"Keressétek az alapelveket! Lehet, hogy ott vannak a homokozóban a vödör mellett!"

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért is kell kategóriákat felállítani, van-e egyáltalán értelme mindennek. A visszajelzéseket látva és hallva határozottan állítom, hogy van. "Rend a lelke mindennek" - tartja a mondás és ez nem eszement rendimádatot jelent (amely egyébiránt a drága emlékű Julcsi nénit jellemezte a Kertész utcából, akinél mindig pedáns rend honolt, ám a maga bizarr módján, azaz minden a helyén volt: a művirág, a porcelánkutyus, az ormótlan rádió, a műkarácsonyfa, az óriás szobanövény, amely elvette a lakás felét, stb.). A mondás azt sugallja, hogy ha tudásbázisunk rendszerezett (és csakis akkor), képesek leszünk a tudásban továbblépni. Ennek természetesen az ellenkezője is igaz: a rendszertelenül tanuló-élő ember nem képes továbblépni, egy idő után meg fog rekedni tudásában, sőt érzelmeiben is (kivéve persze ha zseni, aminek kicsi a valószínűsége). Ezt én a környezetemben folyamatosan tapasztalom.

Természetesen a túlzások is veszélyesek: a fenti kategóriákat nem szabad egymástól elszigetelt jelenségekként kezelni, hiszen például egy stabilitási gyakorlat a helyes technikára is hatással lesz, a biztos technikai tudás javítja az önbizalmat és fordítva...

Kedves Művész úr! Valamit még mindig nem tetszik érteni?